Magyarországon rengeteg sajátságos dolog – nevezzük csak nyugodtan hungarikumnak – található, melyről kis országunk méltán híres. Ezt természetesen egyre gyakrabban népszerűsítik a világban, bízva abban, hogy némi idegenforgalmat és bevételt generál kis hazánknak. Ezeket a hungarikumokat mindannyian jól ismerjük, és ha nekünk nem is nyújtanak feltétlenül mindennapos élményt, azért büszkék vagyunk rájuk.
Van persze egy-két olyan magyar sajátosság is, melyet nem biztos, hogy észreveszünk az életünkben, de mégis jelen vannak mindennapjainkban, együtt élünk velük, de csak akkor figyelünk fel rá, ha valaki felnyitja szemünket.
Meglátásom szerint egy ilyen hungarikum lehet a buszmegálló, vagy a buszváró, melyből annyi féle-fajta mint kis hazánkban létezik sehol máshol nincs a világon.
Hogy miből van erre kis hazánknak pénze arra ismét két betű a válasz: EU. Vagyis az EU által finanszírozott pályázatokból. Mert azt kevésbé tartom valószínűnek, hogy egyes eladósodott, forráshiányos települések önerőből várfal vastagságú terméskő bunkereket emelnek fazsindelyes templomokat megszégyenítő tetőszerkezettel, vagy pedig faragott székely kapu utánzatú míves remekművekbe ölnének forintmilliókat akkor, amikor az adott település teljes lakosságszáma majdhogynem egy csuklós Ikarust sem tudna megtölteni.
Persze voltak szerényebb települések is, akik megelégedtek egy egyszerű fémszerkezetre erősített polikarbonát tetős megoldással, de ettől a primitív és minden kreativitást nélkülöző - bár a célnak tökéletesen megfelelő sablontól - sok polgármester, tervező és beruházó ódzkodott. Tegyük hozzá, hogy ezeknek a szerkezeteknek van egy majdhogynem fix ára, amennyiért akár én is megvehetném otthoni célra, így a sógorkoma-jóbarát kivitelező minimum összeget kérhetne az összeszerelésért, elhelyezésért. Ez pedig valljuk be nem üzlet senkinek sem.
Érdekes, hogy Magyarországon a Közösségi közlekedés fejlesztése című pályázati konstrukció esetében mindenkinek a buszmegállók csinosítása jutott eszébe, gondolom sok döntéshozó ezzel akarja kompenzálni a tömegközlekedés gyatra mivoltát. Ha már a buszokban télen meg lehet fagyni, nyáron meg belerohadni és egymás izzadsággal távozó feromonját szaglászni, akkor legalább addig érezzük magunkat kellemes esztétikus környezetben, amíg ezen szado-mazo élményekben nem lesz részünk.
Nekem persze a hírekben megjelenő és témába vágó érdekességek keltették fel a figyelmemet. A napokban olvastam az egyik legnagyobb internetes hírportálon, hogy a Jászberényben forintmilliókból felépített vagy felújított 21 buszváróban minden és mindenki megáll, kivéve a buszokat. A helyi szolgáltatást ellátó Jolán vállalat nemrég végzett egy felmérést a helyi közösségi közlekedésről, melynek eredményeként az sem kizárt, hogy egyes buszmegállók irányában nem is fognak járatokat indítani. De sebaj a buszváró betölti szerepét nevéhez híven és várni fogja a buszt az idők végezetéig. Legfeljebb Laár András jegyzi meg: Na de kérem buszváró ……………. Noooooooooooormális?
Több településen, vagy helyközi megállókban más érdekes – érintettek számára kellemetlen – eset is történt, méghozzá egy kaptafára. A sztori lényege, hogy a buszvezetők szépen hozzászoktak, hogy vagy látnak 80-100 méterről a megállóban utasokat várakozni és akkor megállnak, vagy – ha nem jelez időközben valaki leszállási szándékot – mennek szépen tovább. Ezt persze meg lehetett tenni, addig, amíg a buszmegálló épületek érkezési irány szerinti oldala nyitott, vagy átlátszó volt. Na most a hiperfasza buszvárók esetében olyan jól sikerült az időjárási viszontagságok elleni védelem és a tájolás, hogy 3 oldalról teljesen zárt épületek lettek kialakítva, nemtörődve a sofőrök több évtizedes berögződésével: „ha nem áll senki a láthatósági zónában akkor megyek tovább”. És mint akik jól végezték dolgukat félig üres járművel behajtottak a végállomásra a szerencsétlen várakozók meg fagyoskodtak tovább. Általában azért megtalálták a megoldást ennek a problémának a kezelésére. A sofőrök egy idő után vagy minden várónál megálltak és járatták a motort helyben 15-20 másodpercig míg előbukkant valaki, vagy lassítottak mint vasúti megállóhelynél a személyvonat és ha egy figyelmes utas kiugrott retikült lóbálva a karján, akkor visszatolattak érte. Szóval ezt a helyzetet is lehet kezelni.
A legnagyobb hozadéka a buszmegállók felújításának azonban az volt, hogy egyes politikusok számára megfelelő referenciát jelentett kampányukban, mint korábban megvalósított helyi fejlesztés. Legalább 4-5 képviselő, vagy polgármester kampányában kiemelten szerepelt a korábbi ciklusuk sikeres munkájának igazolásaként a buszvárók felújítása, bár sikerességük – szerintem – nem ezeken múlott.
És ha mindezek után mégsem jött be nekik sikeresen a kampány, akkor is legalább egy előnyük származhat a közösségi közlekedés eme fejlesztéséből: megvárhatják a következő választást egy piperkőc buszmegállóban, elmélkedve elkövetett hibáikon, vagy erényeiken.
