Napjaink slágertémája a pedagógushiány, különösen a nyári szünetben, amikor a tanítási szünet miatt unalmassá vált időt el kell ütni valami hírrel a szakújságíróknak és a szakszervezetek képviselőinek. Hetente és naponta jelennek meg cikkek, arról hogy mennyire égető a probléma, mik az okai és mik lehetnének a kitörés lehetőségei. Én most megpróbálom pár olyan aspektusra helyezni a bejegyzésem témáját, amiről kevés szó esik. Továbbá nem térek ki a felsőoktatásra, kizárólag az óvodától érettségiig terjedő intézménytípusok elemzésére. 

Hogy számszerint mekkora a pedagógushiány, arról jelentősen megoszlanak a vélemények. A hivatalos szakmapolitika a nyári időszakban is csak pár száz főt ismer el, míg egyes szakszervezetek több, mint tízezres számról beszélnek. A valós pedagógushiányt meghatározni pontosan senki nem tudná, így szerintem egy szám publikálásához elég felhívni egy emelt díjas telefonszámon az EZO TV számmisztikus jósát , vagy magát Lui Padre-t. Okosat egyik sem fog mondani. 

Az hogy pedagógushiány van az kétségtelen. Közeli ismerettségi körömben van olyan pedagógus hallagató, akit már negyedévesen is felvettek volna iskolába óraadónak. Iskolaigazgató ismerősöm művészeti oktatásba olyan testnevelés (!!!!) szakos hallgatót vett fel gitártanárnak, aki jól pengeti a húrokat egy amatőr rockbandában, mert mást úgysem talált volna. Másik középiskolai igazgató mesélte, hogy amikor már tudja előre természettudományos pedagógusainak 3-4 évvel későbbi nyugdíjba vonulását és bejelentkezik egy ilyen szakos jelentkező, felveszi valamilyen státuszba, mert lehet a következő években nem lesz más. 

Az oktatási rendszer jelenleg hazánkban öt fenntartói pilléren áll, melyek az alábbiak: 

Magán és alapítványi fenntartásban az oktatási rendszer legtöbb eleme megtalálható óvodától középikoláig, de az itt tanuló gyermekek száma viszonylag jelentéktelen és a pedagógushiány is itt a legkevésbbé meghatározó. Ha mégis jelentkezik a probléma ez elsősorban hátrányos helyzetű településeken  - részben szociális jellegű problémák kompenzálásában is érdekelt - tanodák esetében, ahol kevesen válallják az alacsony társadalmi státuszú családok gyermekeinek az oktatását, felzárkóztatását. 

Az óvodák a centralizációnak még nem estek áldozatul és többségük megmaradt önkormányzati fenntartásban. Itt az egyházak szerepe nyert nagyobb teret intézmények átvételével.  Az utóbbi évek kormányzati elvonásai egyre több önkormányzat esetében tették indokolttá a nadrágszíj meghúzását, mely az egyébként sem túlfinanszírozott intézményrendszer esetében is takarékosságot kényszerített ki, így forráshiányos településeken az óvodai dolgozóknak korábban adott cafetériaelemek juttatását részben, vagy egészben megszüntették. Tovább nehezíti a fenntartók helyzetét, hogy az állami normatív támogatás összege sokszor a működési költségeket sem fedezi, különösen, ha költséges, elöregedett, korszerűtlen épületekben folyik az oktatás. 

Az egyházak szerepe a 90-es évek közepétől egyre erősebb az oktatásban és az intézményátvételi folyamat nem hogy lassulna napjainkban, hanem folyamatosan töretlen. Ebben nagy szerepe van annak, hogy az állam - és óvodák esetében az önkormányzatok - inkább lepasszolják magukról a feladatellátást, minthogy kínlódjanak vele. Kistelepülési polgármester ismerősöm szinte ujjongott, amikor az óvodát átvette az állam, mert a helyi hivatalban alig volt olyan iskolázott és értelmes személy, aki a normatíva lehívását és felhasználását tudta volna koordinálni. Vajon ki menne el szívesen egy szegregátumnak minősülő Isten háta mögötti településre gazdaságisnak....? A (minőségi) munkaerőhiány más szektorban is égető probléma. Mivel az egyházi iskolákban dolgozók nem tartozak a KJT szerinti besorolásba, így a Munka Törvénykönyve alapján egyéni béralku keretében határozzák meg a jövedelmüket, mely - tapasztalatok szerint átlagban magasabb - mint állami, vagy önkormányzati fenntartás alatt, nem beszélve a béren felüli juttatásokról. A pedagógushiány itt kevésbbé szignifikáns mint más területen. 

A szakképzés jellemzően a Palkovics-féle ITM fenntartásában van, bár itt is egyre erősebbek az egyházak, illetve a VM, ami az agrárszakképzést irányítja. 2020 júliusa óta az ITM szakképzőiben dolgozó oktatók és technikai alkalmazottak a Munka Törvénykönyve hatálya alá tartoznak, azaz a bérezésük egyéni megállapodás kérdése, de főállásban még a pályakezdők fizetése is eléri a bruttó 300 EFt-ot. Ez állítólag egy íratlan szabály a fenntartó részéről. Azért ez mégiscsak több, mint az állami kezdő br. 230 EFt. Nem beszélve arról, hogy a Szakképzési Centrumok (SzC) hajlandóbbak béren kívüli juttatásokat és szolgálati lakásokat biztosítani, ha mást nem akkor kollégiumi vendégszobákban. Egyre több esetben fordul elő, hogy állami (KLIK, tankerület) iskolákból a szakképzésbe vándorolnak a pedagógusok, vállalva az esetleges gyengébb gyermekanyag által generált nehézségeket. Vonzó lehet az is, hogy az MT hatálya alatt dolgozók esetében nem kötelező a mindenki által gyűlölt és megalázónak tartott minősülési eljárás, valamint kevesebb kreditpontot kell összeszedni adott idő alatt, a sokszor fingfűrészelés szintjén álló akkreditált továbbképzéseken. 

A legnagyobb fenntartó és főbűnös az vízfejként funkcionáló EMMI és tankerületeket koordináló középiránytója a KLIK, ahol korábban egy pap, jelenleg egy orvos próbálja meg pozitívan promottálni azt a fos rendszert amit létrehozott az egykori Hofmannrózsás forradalom. Talán itt alakult ki a legjelentősebb diktatúra, ahol a döntéshozó résztvevők mindegyike a kormány meghosszabbított karja tankerületi vezetőkön keresztül az iskolai igazgató-helyettesekig, függetlenül attól, hogy a hozzáértésük és szakmai tapasztalatuk megfelelő-e. Szakemberek szerint a legjelentősebb pedagógushiány ezekben a fenntartású intézményekben alakult ki. 

Bejegyzésemben az alábbiakban szeretnék néhány olyan gondolatra kitérni, melyről kevés szó esik az oktatási szakemberhiány esetében, mely túlmutat az egyébként megalázó bérezésen, fölösleges minősítési eljárásokon, túlbürokratizált adminisztráción stb. Az alábbi problémák halmozottan a pályakazdő pedagógusokat érintik, de a már tapasztalattal és gyakorlattal rendelkezők esetében is nehézségeket okoz. 

1: Álláshirdetések megjelenése általában a nyári időszak, holott sok esetben a nyugdíjazást, vagy egyéb okból történő felmondást már hamarabb tudják az igazagtók. Ettől függetlenül a legtöbb pedagógus álláshirdetést július-augusztusban adják fel, amikor az álláskeresés (vagy nevezhetjük munkaerő-keresésnek is) a nyári szabadságolások miatt akadozó. A legtöbb iskola július 1. - augusztus 20. között egy napon tart nyitva, csak adott napon vannak tanügyi ügyeletek és ekkorra hívják be jelentkezőket meghallgatásra. Gondoljuk át. Egy pályakazdő pedagógus beadja 6-7 helyre a jelentkezését, majd egy napra akarják behívi ebből 2-3 iskolába, mondjuk Mátészalkán, Nagykanizsán és Egerben. Természetesen ez nem fog menni, nem beszélve az utazgatás költségéről az egyébként még bizonytalanságra, mert egy állásinterjú ugye nem jelent automatikus felvételt. (Erről még lentebb írok.) És feltételezhetően senki nem akar két szék között a földre ülni. Ha valaki szerencsés és kap állást, azt legtöbbször augusztus közepén közlik és 20-a után kezdhet, tehát ha nem a lakóhelye környékén helyzekedik el, akkor van cirka egy hete, hogy lakhatást találjon és oda is költözzön minden létfontosságú cuccával. És ha pályakezdő az istenadta, akkor még egy hónapig jövedelme sincs, nemhogy két havi kaukcióra, hanem vízre és száraz kenyérre sem. Nagyon sok esetben megoldást jelentene, ha az igazgatók az előre látható állásajánlataikat tavasszal meghirdetnék, esetleg megkeresnék a pedagógusképzéssel foglalkozó intézményket várható ajánlataikkal. 

2: Lakhatás kérdése. Az első pontban már említettem a problémák egy részét, ami a lakáskérdéssel kapcsolatos. Ugye a magyarok nem túl rugalmasak lakohely váltás esetében, de sok esetben nem is tudnak lépni, ami a munkaerő-hiány (és másik oldalról a munkaerő-többlet) komplex megoldását segítené elő. A probléma megoldásában a közszféra még nagyobb lemaradásban van, mint a gazdaság egyéb komoly szereplői, akik béren kívüli juttatás keretében munkásszállókat üzemeltetnek, vagy lakhatási támogatást biztosítanak. Szerencsére vannak olyan intézmények és/vagy települések akik - ha átmenetileg is - akár egy kollégiumi vendégszobával, vagy szolgálati lakással segítik a pedagógus munkaválallókat. Ebben az esetben (is) igazolódik, hogy  szerencsétlen döntés volt az oktatás jelentős részét elvenni az önkormányzatoktól, mivel így sok esetben nincs aktív segítő kapcsolat az önkormányzatok és az iskolafenntartók között, ahol az előbbiek szolgálati (önkormányzati) lakásokkal tudnák támogatni a munkavállalókat, akik későbbeikben akár le is telepedhetnének az adott településen. Célszerű lenne a köznevelési kollégiumokban apartmanokat kialakítani, ahol pedagógusok átmeneti szálláslehetősége megoldott lehetne, valamint erősebb partnerséget kialakítani helyi önkormányzatokkal. Mivel a lakhatási támogatás folyósítása az állam részéről szerintem csak egy illúzió. 

3: Határozott idejű szerződések. Sajnos egyre gyakoribb, hogy intézményvezetők határozott idejű szerződéseket hirdetnek meg, még teljes idős foglalkoztatás esetén is. Ok, én értem, hogy spórolni kell és célszerű is, de a szerencsétlen pedagógusnak június 15. és augusztus 31 között is meg kell élnie. Ráadásul a pedagógusbérekből ennyit nem fog tudni megtakarítani a passzív időszakára egy tanár sem. És ez a határozott idejű munkaszerződés nem csak óraadóknál, részmunkaidős foglalkoztatásban, vagy helyettesítében (tartós távollét, GYES stb.) gyakori, hanem akkor is, ha az iskolaigazgató biztos a későbbi foglalkoztatás lehetőségében. 

4: Centralizált kiválasztási folyamat. Mint fentebb is említettem a narancslével leginkább átitatott ágazat a közszférában az oktatás. Itt döntéshozó csak olyan ember lehet, aki feltétlen párthűségét bizonyítja, vagy valamely politikai szereplő ezért kezességet vállal. Tucatszámra lehetne felsorolni botrányokat az iskolaigazgatók kiválasztása esetében, ennek bárki utána tud nézni a neten. De nagyon sok esetben találkozhatunk azzal, hogy nem csak a közép- és felsővezetők esetében van politikai döntés, hanem alsóbb szinteken is. A legtöbb tankerület esetén, az iskolaigazgatóknak maximum véleményezési javaslata lehet az alkalmazottak felvétele esetén, de még a tankerületi vezető sem hagyhatja jóvá, akár egy konyhásnéni munkaszerződését, amíg felettes politikai szereplők, helyi érdekeltségű kiskirályok és szentek rá nem bólintanak. Ismert olyan eset, ahol 6 db üres gyógypedagógus állásra mindössze egy pályakezdő kolléga jelentkezett, akit azért utasítottak el, mert az anyai nagyapja (!!!!) egy másik megye nagyközségében volt baloldal által támogatott polgármester korábbi években. És ugye nálunk nincs CIA... További problémát jelent a hivatali eljárási fegyelem és etikett be nem tartása, ahol a jelentkezőket sokszor egy válaszemailre sem méltatják, hogy beérkezett az önéletrajza és mikor milyen státuszban van. Bunkóság a köbön.. 

Sorolhatnánk még a nehézségeket, de ezt már mások megtették. Az kétségtelen, hogy a pedagógushiány nem orvosolható egy-két év alatt, de ha a fenti problémák megoldásán elindulnának az oktatáspolitika szereplői, akkor talán a következő években várható összeomlás elkerülhető lenne és népszerűbé válna a pedagógus életpálya. 

Napjainkban úgy néz ki bevezetésre fog kerülni az iskolákban a hittan, vagy az erkölcstan az általános és középiskolai oktatásban. Úgy néz ki a Hofmannrózsás forradalom győzedelmeskedik és a KDNP a két évtizede hőn áhított reformját érvényesíteni tudja az ország oktatási rendszerében.

Hogy ennek bevezetése mennyire jó, vagy rossz az egyéni megítélés kérdése. A lányom egyházi általános iskolába járt, rosszat hittanórán nem szedett magába és egy tízmilliós bibliai témájú kérdésre hatodikos korában úgy vágta ki a válasz Vágó István Friderikusz által örökre leamortizált játékában, hogy a telefonos segítségnek potenciálisan megkért – volt III/III-as – püspök sem tudott volna gyorsabban reagálni adott szituációban.

Gimnáziumban etika tanárként persze kifogott egy olyan bölcsészt, aki nem tudja elviselni, ha egy fiatal napjaink követelményeinek megfelelően nem humán, hanem reálszakon kíván továbbtanulni, így etika órán a „bárcsak fordulna árokba a mentő mikor haldokló anyádért megy” szlogen rendszeres ismételgetésével próbálja az orvosi és műszaki egyetemre készülő fiatalok morális érzékét javítani az adott megye egyik „legjobb” középiskolájában.

Hogy ezzel mire akarok kilyukadni? Csak arra, hogy a hirtelen jött szabályozás nélküli világban, úgy néz ki, bárki lehet szent életű moráltudós. Hasonló a helyzet, mint az ötvenes években, amikor is az orosz nyelv kényszeres bevezetését követően Bukovics bácsiból is ruszkitanárt képeztek, csak azért, mert 4-5 generációval korábbi ősei meglehetősen jól beszéltek valamilyen szláv nyelven.

Nem pedagógiai program szerinti, hanem önkéntes hitoktatókból is akad bőven különösen óvodai szinten, ahol, aztán végképp semmi kontrollja az etika – papíron nem is létező – oktatásának. Itt bárki be kerülhet a rendszerbe, még talán Magda Marinkó sincs kizárva ez alól, bár az ő esetében a személyes részvételnek némi akadálya van.

Hogy ezt miért mondtam el? Csak azért mert egyik keleti megyénk kisvárosában érdekes csepűrágók jelentek meg a nagyhéten. Valamilyen kisebb egyház képviselői játszották el a óvodás korú gyermekeknek a húsvéti történetet meglehetősen dramatizált módon. Az előadásuk fő részét egy sejtelmes árnybábjáték képezte, mely a teljes nagyheti történetet elmesélte egy tüdőbajosan rekedt vénasszony CD-re hörgött előadásában. Ezt egy – meglátásom szerint folyamatos elmeorvosi kezelés alatt álló – zeneszerző félelmetesen disszonáns hangzású zenéje festette alá. A mesélő vénasszony természetesen nem felejtette el közölni a gyerekekkel, hogy a tojásokat és az ajándékot nem a nyuszi hozza, hanem a bűnben élő szüleitek, akik által ti is bűnben fogantatok (korai szexuális fejlesztés), így szegény Jézus bácsinak azért kellett szögekkel átütni a kezeit és lábait sok órás kínokat átszenvedve (melyet realisztikus részletekkel cifrázott), mert ti egy rohadék bűnös férgek vagytok anyátokkal és apátokkal együtt. Ami persze a keresztény felfogás szerint így is van, de talán a 21. század elején ezt nem kellene egy szekularizálódott társadalom óvodájában ilyen stílusban előadni.

Hogy ennek az előadásnak mi lett a vége? A gyermekek egy része sírva menekült ki a csoportszobából, mások mind a mai napig rémálmokkal küzdenek. A szülők nem tudják elmagyarázni a 3-6 éves gyerekeknek a húsvét történetét, mert ki az a kicsi aki ezen elvont fogalmakat meg tudná érteni. A szülők között – joggal – óriási a felháborodás. Persze ez a bagázs jövőre nem lesz beengedve az óvodába. De mi a garancia arra, hogy egy másik csapat nem fog a következő évben egy még szörnyűbb – Mel Gibson-os – interpretációt előadni. Hiszen egyenlőre kontroll nulla, szakfelügyelet nulla, fenntartói ellenőrzés nulla. Majd talán csak azt fogják a szülők megtudni, hogy a dajkanénit 3-4 sisakba öltözött bácsi odaszögelte az udvari platánfához? Valahogy nem jól van ez így. Néha úgy érzem a lekvár teszi el a nagymamát!

Magyarországon rengeteg sajátságos dolog – nevezzük csak nyugodtan hungarikumnak – található, melyről kis országunk méltán híres. Ezt természetesen egyre gyakrabban népszerűsítik a világban, bízva abban, hogy némi idegenforgalmat és bevételt generál kis hazánknak. Ezeket a hungarikumokat mindannyian jól ismerjük, és ha nekünk nem is nyújtanak feltétlenül mindennapos élményt, azért büszkék vagyunk rájuk.

Van persze egy-két olyan magyar sajátosság is, melyet nem biztos, hogy észreveszünk az életünkben, de mégis jelen vannak mindennapjainkban, együtt élünk velük, de csak akkor figyelünk fel rá, ha valaki felnyitja szemünket.

Meglátásom szerint egy ilyen hungarikum lehet a buszmegálló, vagy a buszváró, melyből annyi féle-fajta mint kis hazánkban létezik sehol máshol nincs a világon.

Hogy miből van erre kis hazánknak pénze arra ismét két betű a válasz: EU. Vagyis az EU által finanszírozott pályázatokból. Mert azt kevésbé tartom valószínűnek, hogy egyes eladósodott, forráshiányos települések önerőből várfal vastagságú terméskő bunkereket emelnek fazsindelyes templomokat megszégyenítő tetőszerkezettel, vagy pedig faragott székely kapu utánzatú míves remekművekbe ölnének forintmilliókat akkor, amikor az adott település teljes lakosságszáma majdhogynem egy csuklós Ikarust sem tudna megtölteni.

Persze voltak szerényebb települések is, akik megelégedtek egy egyszerű fémszerkezetre erősített polikarbonát tetős megoldással, de ettől a primitív és minden kreativitást nélkülöző - bár a célnak tökéletesen megfelelő sablontól - sok polgármester, tervező és beruházó ódzkodott. Tegyük hozzá, hogy ezeknek a szerkezeteknek van egy majdhogynem fix ára, amennyiért akár én is megvehetném otthoni célra, így a sógorkoma-jóbarát kivitelező minimum összeget kérhetne az összeszerelésért, elhelyezésért. Ez pedig valljuk be nem üzlet senkinek sem.

Érdekes, hogy Magyarországon a Közösségi közlekedés fejlesztése című pályázati konstrukció esetében mindenkinek a buszmegállók csinosítása jutott eszébe, gondolom sok döntéshozó ezzel akarja kompenzálni a tömegközlekedés gyatra mivoltát. Ha már a buszokban télen meg lehet fagyni, nyáron meg belerohadni és egymás izzadsággal távozó feromonját szaglászni, akkor legalább addig érezzük magunkat kellemes esztétikus környezetben, amíg ezen szado-mazo élményekben nem lesz részünk.

Nekem persze a hírekben megjelenő és témába vágó érdekességek keltették fel a figyelmemet. A napokban olvastam az egyik legnagyobb internetes hírportálon, hogy a Jászberényben forintmilliókból felépített vagy felújított 21 buszváróban minden és mindenki megáll, kivéve a buszokat. A helyi szolgáltatást ellátó Jolán vállalat nemrég végzett egy felmérést a helyi közösségi közlekedésről, melynek eredményeként az sem kizárt, hogy egyes buszmegállók irányában nem is fognak járatokat indítani. De sebaj a buszváró betölti szerepét nevéhez híven és várni fogja a buszt az idők végezetéig. Legfeljebb Laár András jegyzi meg: Na de kérem buszváró ……………. Noooooooooooormális?

Több településen, vagy helyközi megállókban más érdekes – érintettek számára kellemetlen – eset is történt, méghozzá egy kaptafára. A sztori lényege, hogy a buszvezetők szépen hozzászoktak, hogy vagy látnak 80-100 méterről a megállóban utasokat várakozni és akkor megállnak, vagy – ha nem jelez időközben valaki leszállási szándékot – mennek szépen tovább. Ezt persze meg lehetett tenni, addig, amíg a buszmegálló épületek érkezési irány szerinti oldala nyitott, vagy átlátszó volt. Na most a hiperfasza buszvárók esetében olyan jól sikerült az időjárási viszontagságok elleni védelem és a tájolás, hogy 3 oldalról teljesen zárt épületek lettek kialakítva, nemtörődve a sofőrök több évtizedes berögződésével: „ha nem áll senki a láthatósági zónában akkor megyek tovább”. És mint akik jól végezték dolgukat félig üres járművel behajtottak a végállomásra a szerencsétlen várakozók meg fagyoskodtak tovább. Általában azért megtalálták a megoldást ennek a problémának a kezelésére. A sofőrök egy idő után vagy minden várónál megálltak és járatták a motort helyben 15-20 másodpercig míg előbukkant valaki, vagy lassítottak mint vasúti megállóhelynél a személyvonat és ha egy figyelmes utas kiugrott retikült lóbálva a karján, akkor visszatolattak érte. Szóval ezt a helyzetet is lehet kezelni.

A legnagyobb hozadéka a buszmegállók felújításának azonban az volt, hogy egyes politikusok számára megfelelő referenciát jelentett kampányukban, mint korábban megvalósított helyi fejlesztés. Legalább 4-5 képviselő, vagy polgármester kampányában kiemelten szerepelt a korábbi ciklusuk sikeres munkájának igazolásaként a buszvárók felújítása, bár sikerességük – szerintem – nem ezeken múlott.

És ha mindezek után mégsem jött be nekik sikeresen a kampány, akkor is legalább egy előnyük származhat a közösségi közlekedés eme fejlesztéséből: megvárhatják a következő választást egy piperkőc buszmegállóban, elmélkedve elkövetett hibáikon, vagy erényeiken.

Magyarországon a menza szó soha nem jelentette a minőségi étkeztetést. Mindig is alacsony színvonalú tömegkajálda volt a menza, melyet éppen meg lehetett enni, de soha nem volt legalább közepes minőséget elérő közétkeztetést nyújtó intézmény.

Ennek ellensúlyozására néhány szakember – dietetikus, tisztiorvos, mesterszakács – létrehozott egy alulról építkező kezdeményezést mintamenza néven, melynek fő célja a közétkeztetés, kiemelten az iskolai étkeztetés megreformálása volt.

Sajnálatos, de tény, hogy az iskolai étkeztetés – függetlenül a színvonaltól és mintaértéktől – sokak számára az egyetlenegy melegétkezési lehetőséget jelenti különösen szegényebb kistelepüléseken.

Elismert és önkéntes szakemberek indultak el egy rögös úton, akik meg próbálták újjá reformálni a közétkeztetést teljes valójában. Persze erre meg lehetnek a módszerek és a terminológiák. Az alapanyagok, az ételek elkészítési változatai, a tálalás, az ideális hőfok stb. Azt a tényt hogy lehet az alapanyagárból normálist is főzni azt sokan bizonyították televíziós főzőműsorokban Laci bácsitól Update Norbiig. Láthattuk, hogy lehet a főzés helyett párolni, lehet friss salátát tálalni, sertés helyett fehér húst adni.

Gondolom, hogy Norbi gyerek sem a deficitre tervezett Update programjában, bár én ezzel kapcsolatban saját tapasztalataim alapján szkeptikus vagyok. A 90-es évek végén megvettem egy Norbi kazettát, naponta kétszer végignéztem a fotelban ülve, és nem fogytam egy dekát sem.

Visszatérve eredeti témámra ez megint olyan volt, mint korábbi bejegyzéseimben emlegetett Regös Bendegúz: „Én mindig is jó szándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem, rossz lett”. Szóval ez sem sikerült úgy ahogy tervezték. Sajnos a mintamenzákon nem sok minden változott. A zöldborsófőzelék maradt ugyanaz a tiszta lisztesrántás + 3 szem borsó, mint volt. A rántott sertésszelet elmehetne nanotechnológiailag vékonnyá klopfolt szarrá kenyérmorzsával burkolva, IGLÓ kapitány halrudacskájában, pedig több a szálka, mint egy balatoni halsütős keszegben. Bár ez utóbbiban akár lóhús is lehet, mint napjainkban kiderült.

Megpróbáltak a mintamenzán helyi termelők által szállított – néhány órával korábban szüretelt – friss gyümölcsöt és zöldséget felkínálni. Ekkor jöttek a hivatalos jogkukacok, akik közölték nagyobb konyhákon, hogy a közbeszerzés így, meg úgy nem teszi lehetővé a termelőtől való közvetlen vásárlást.

Tudjuk nagyon jól, hogy Magyarországon – ahol az EU legbonyolultabb közbeszerzési törvénye van életben – mégis az nyeri az eljárást, akinek kiírják. Ha valakinek nyertes a pozíciója az nyerni is fog. Egyébként hozzáteszem, a közbeszerzési törvény több tucat olyan lehetőséget, kiskaput is kínál, mely teljesen legálisan megoldhatná azt a tényt, hogy a helyi termelők lássák el a települési közétkeztetést. Persze ezt esetleges érdekek felboríthatják, de gondolom ez csak feltételezés, ilyen böcsületes kis hazánkban nem fordul elő ……

Szóval sok minden nem változott. A paradicsomleves ugyanaz mint volt, legfeljebb Jobbikos városvezetésű településen székely-magyar rovásbetűvel. A rakott krumpli ugyanaz a 99-1 % arányú krumpli és egyéb összetevőjű valami, mint egykoron, a leves pedig…. na annak adnak valami fantázianevet, de mosogatólének mosogatólé marad, csak több benne a répa, mivel az egészséges és jobban lehet tőle fütyülni.

Összegezve sok minden nem változott, úgy néz ki ez is ismét egy elbénázott kezdeményezés maradt. Egyébként a napokban ebédeltem egy közétkeztetéssel foglalkozó konyhán. Megkérdeztem, hogy ez is a mintamenza program részét képezi? A főszakács közölte, hogy hál’Istennek nem. Ők a „termelőtől a terített asztalig” elv követői. Na ott ettem egy ízletes és egészséges menüt, de persze ezt nem nevezhetjük MINTÁNAK.

Az utóbbi hetek egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó eseménye az volt, hogy Nagy-britanniában a tatár bífsztek alapanyagát képező marhahúsban lovat találtak. Pontosabban lóhúst.

Hogy miért éppen most és kinek jutott eszébe, hogy lóDNS-t keressen előhűtott, vagy fagyasztott termékben nem igazán meghatározható, lényeg, hogy munkájukat siker koronázta. Volt is nagy felháborodás a szigetországban, zsírhasú személyek tucatjai nyilatkoztak arról, hogy mi is zavarja őket a hízlaló műkajájukban, abban, amit már lehet, hogy évek óta zabálnak minden következmény és élvezeti értékcsökkenés nélkül.

Ezt követően egy rakás EU-s országban további termékekben vélték felfedezni a lóhúst. Éghettek a legnagyobb gasztro és készétel forgalmazók, mint a Reichstag.

Természetesen Magyarországon nem fordult elő semmiféle szennyezés, annak ellenére, hogy ezek a gyártók szinte teljes palettával jelen vannak kis hazánkban is. Ennek a ténynek az lehet az oka, hogy a lóhús és a kényszerűségből népételnek számító csirkeláb meglehetősen szignifikáns különbséget mutat. Mindenki meg tudná különböztetni a máshol kutyakajának számító tyúklábat a füstölt lófejtől a hűtőpultban.

Persze mi magyarok sokkal kevésbé vagyunk finnyásak az alapanyagok tekintetében, így lehet, hogy minket ez a tény kevésbé viselne meg. Lajtától nyugatra élő ismerőseim mély borzongással fogadják az olyan ételeket, melyeket mi esetleg ínyenc csemegeként fogyasztunk. Hogy a marhagyomor és a sertésvelő számukra önmagában is egyenlő lenne a halállal, nálunk a velős pacal a menő éttermek legdrágább különlegességét jelenti. A sült vér és körömpörkölt elfogyasztása pedig nagyobb kínt jelentene egy német, vagy benelux állampolgárnak, mint egy több éves guantanamói vakáció több tucat homokos amerikai katona felügyeletével.

Ha mégis ódzkodunk olyan ételektől, mint a lóhús azért tesszük, mert legbensőnkben „a szegény pacit nem esszük meg” elv alapján tesszük. Hozzáteszem: a ló sokkal értékesebb állat attól, hogy húsként eladjuk és levágjuk, úgyhogy vágóhidakra az a kivénhedt gebe kerül, amelyik a közeljövőben úgyis megdögölne.

Ha valaki ezek után mégis viszolyogna, akkor számára megoldást jelenthet az ellenőrzött minőség megvásárlása, amit meg lehetne tenni akár őstermelőtől is. Természetesen a hivatalos szervek ezt sem engedik könnyen.

Kb. 10 évvel ezelőtt egy kisváros élelmes lakója eladta házát és kiköltözött a városszéli földjére egy kiszuperált Robur buszt átalakítva tanyává, vállalva a rideg élet kényelmetlenségét. Csirkéket kezdett el tartani, méghozzá úgy, hogy kapnak egy kis kukoricát, meg egyék amit találnak. A csirkék szép lassan megnőttek és olyan húsuk lett, hogy sütés közben sem zsugorodtak szinte semmit. Mi is vettünk vagy 20 darabot, melyet a gazda levágott, kizsigerelt, megkopasztott és megpucolt. Persze HACCP-ről nem beszélhetünk, ugyanis még vezetékes víz sem volt a tanyán, nemhogy INOX acél feldolgozópultok. A csirkéket természetesen jóízűen elfogyasztottuk és nem haltunk bele, mint ahogy más sem.

Egy kis idő elteltével – magyar szokáshoz híven – megjelent két hivatalos betonpipi és közölték, hogy megbüntetik, illegális tevékenység folytatásáért. Így a kis vállalkozásának hamar befellegzett. A botrányba belekeveredett multinacionális élelmiszergyártók esetében feltételezhetően nincs gond a HACCP-vel, azonban valószínűsíthető, hogy termékeik tömve vannak tartósítószerekkel és egyéb szintetikus élelmiszeradalékkal, melyekről nem tudjuk, hogy hosszú távon milyen egészségkárosító hatással bírnak.

Kár hogy nem hagyták, hogy működhessen az említett csirkefarm, így legalább a választás lehetősége megmaradt volna számunkra: vagy megdöglünk egy állítólag fertőzött csirkétől most, vagy kivárjuk az E 101-1001 anyagok hosszú távú hatását növelve a rákellenes gyógyszerekből keletkező bevételeket, melyekről kiderülhet, hogy akár lóhúst is tartalmazhatnak.

A napokban számolt be ismét az egyik vidéki vezető megyei internetes portál, arról a szenzációs hírről, hogy VV Emőke – alias Vagina Vulgaris (közönséges p..a) Emőke – ismét seggrészegre itta magát és szokásához híven akkora balhét csapott, hogy a 2006 őszéről visszamaradt futballhuligánok gyakorlati tapasztalatok szerzése céljából ellepték a kerületet.

Hogy ez miért akkora hír azt nem igazán értem, mert Emőke esetében annak lenne hírértéke, ha nem lenne egy hétvégi bulin úgy beállva, mint ganéba a villa. Az űberceleb alkoholfüggősége legalább annyira közönséges, mint a nyári napsütés, vagy az, hogy víz folyik a Dunában.

Az ominózus esetkor történt, hogy VV Emőkét felkereste egykori lakótársa és barátja - VV Mindig Minden Körülmények Között Dionüsszosz - megünnepelni a hölgyemény születésapját, mely elmúlt már vagy két hónapja, de tudjuk mindannyian, hogy nem az időpont a lényeg, hanem a gesztus. Bár Emőke gyorsan öregszik, minden hétre jut neki vagy két születésnap, így életkora már jelenleg is meghaladja a bibliai Matuzsálem közel 1000 életévét. Dionüsszosz természetesen nem ment üres kézzel, és szatyorral, vitt egy kis innivalót a kóla hígítása érdekében. A hígítás kiemelten jól sikerült, és Emőke magasabb fordulaton szórakozott, olyan mértékben, hogy a szomszédok rendőrt, majd azok mentőt hívtak. Ezek közül valakit meg is harapott VV Morzsi Emőke, bár az nem derül ki hogy kit is, a mentőst, vagy a rendőrt.

Egyes rossz nyelvek szerint Pesten az addiktológián már éves bérlete van mindannyiunk kedvencének, és Zacher Gábor is csak retúrjegy felmutatása esetén állítja ki számára a zárójelentést követve a Hippokratészi eskü ide vonatkozó etikai útmutatásait.

Állítólag a szülővárosa a közeljövőben szobrot is állítani fog neki. Történt ugyanis, hogy egy naív művész – szintén alkoholos befolyásoltság alatt – készített egy fordított kecskeszobrot, melynek előre került a tőgye, hátulra a szakálla. Kecskeként nem eladható a térplasztika még fejlődő országokban sem, viszont meglehetősen emlékezteti a közvéleményt Emőkére, ezért a szobor címét „Szülinap után hazafelé biztonságosan” – ra átkeresztelték, így már felállítható lesz a település leghíresebb éjszakai szórakozóhelye előtt. A szobor átadásán a város másik híres szülötte – DJ VV, született Varjas Vilmos – legújabb slágere, a „Nem kell létra meszeléshez” is bemutatásra kerül.

A napokban állapodott meg Orbán Viktor miniszterelnök a következő 7 éves ciklus kohéziós támogatásáról és valljuk be, még egyes ellenzői szerint is jó üzletet kötött. Az EU a szakadék szélén áll gazdaságilag. A korábbi „húzó” országok nagy része sz…n van, jól csak Németország Benelux-államok és Skandinávia teljesít. Valljuk be EU-s szinten a többi ország improduktív.

Tehát a 2014-től lehívható kohéziós támogatások nem mondhatók rossznak. Ettől sokkal nagyobb problémát jelent, hogy a most rendelkezésünkre álló források lehívásával gondok vannak. Ezt tudjuk a Fidesz kormány regnálásának kezdete óta. Az EU-s forrás lehívásának fennakadása miatt a kormányzat egyszerűsítésbe kezdett. Valóban egyszerűbb lett egy időszakra a pályázati ügyintézés, azonban valami gubanc történt az utóbbi hónapokban. Egyre több pályázati konstrukció elbírálása körül gubanc van.Leginkább a TÁMOP intézkedéseken belül.

Nagy felhajtás volt az un. Innovatív iskolák fejlesztése körül. A közoktatásban volt egy pályázat, ahol egy pályázó akár 300 millió forintra is pályázhattak, úgy hogy ennek az összegnek 20%-a korábban elérhetetlen eszközfejlesztésre is fordítható volt. Lett is nagy öröm az iskolákban, befutott vagy 1500 pályázat. Persze automatikus elbírálásnál az első időszakban benyújtott pályázatok válnak támogathatóvá, ha elfogy a zsozsó lehet menni a sóhivatalba, mely lehetne az EU-s pénzek elosztásával foglalkozó NFÜ is. Az az érdekes és egyedülálló eset történt, hogy már az első napon elfogyott sz összes pénz, mivel egyes pályázók, a benyújtási időszak első napjának hajnalán Budapesten voltak és aznapi kézbesítéssel feladták a közreműködő szervezet ESZA Nkft. címére. Így az első nap beérkezett pályázatok közül sorsolással választották ki a nyerteseket, bár rossz nyelvek szerint több sorsolás is történt, mivel egyes csoportok számára a szerencse nem kedvezett.

További sikeres konstrukció volt a TÁMOP-3.1.11, mely óvodák fejlesztésére irányult. Itt is 30 % eszköz és infrasrtukturális fejlesztésre irányult, így volt lehetőség arra, hogy a 60-as években gyártott búgócsigát le lehetett (volna) cserélni EU kompatibilis Donald kacsára. Persze a források itt is korlátozottak voltak, a 600 pályázó mindössze egyharmadára volt keret. Ez eddig még érthető is. De az hogy a kiosztott pénzek területi elosztása milyen volt, arról jobb ha nem szól a fáma. Békés megyében mindössze egy település óvodái fejlesztésére jutott forrás, míg Bács-Kiskun, vagy Szolnok megye jobban járt. Na ott lesz jó dolga az óvodásoknak.

Kudarcba fulladt az un. iskolai tehetséggondozás konstrukció is. Eredetileg 200-250 nyertes, támogatható pályázat volt várható, ebből a mai napig 3 db nyertes lett. Hogy mint, vagy miért ne kérdezzék, nincs az országban, aki racionális magyarázatot tudna rá adni. A többi 600 pályázó kapott egy levele, hogy forráshiány miatt a pályázata tartaléklistára került. Ezzel kapcsolatban csak az a kérdés merül fel ismét, hogy hol van akkor a forrás???

Ezek után nem igazán tudni, hogy mi van. Le kell akkor hívni a forrásokat, vagy sem? Mit is kell akkor tennünk ahhoz, hogy ne menjen vissza Brüsszelbe a pénzünk, hanem itt helyben használjuk fel? Vagy elkövetjük, azt a hibát, amit drága kontinensünk leggazdagabb országa sem engedhet meg, hogy kiszórja a pénzt az ablakon.

Az hogy Magyarországon az oktatás egy nagy rakás szar azzal együtt, hogy sok sebből vérzik mindannyian tudjuk. Vagy magunkon, vagy gyermekünkön, vagy mindkettőn, de megtapasztaltuk. És ezt tudják az oktatást irányító szakemberek is vagy 40 éve, de változtatás nem igazán történt, legfeljebb hátramozdító, destruktív, nyugatmajmoló apróbb intézkedések. Tényleges hatást azonban nem igazán értek el vele, általános iskolák nagyszámban ömlesztik a funkcionális analfabétákat, akik a középiskolák egyre heterogénebb választékában landolva bővítik néhány évet követően a satnya munkaerő-piaci kínálatot kis hazánkban és egyre gyakrabban külföldön.

Na de ne rohanjuk el ennyire, most az alapokról akarok írni, méghozzá az óvodáról. Az óvodai nevelés célja a közösségbe történő szocializáció, és az iskola előkészítés. Legalábbis ennek kellene lennie. Hogy ezt mennyire sikerül megvalósítani, az leginkább az óvónéni és a családi háttér konstruktív együttműködésén, kohézióján múlik. Persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az óvodában megszerzett információk egy életre megmaradnak bennünk, kiemelten emlékezve ezen dolgokra, majd a gyermekünk által választott idősotthon Alzheimer-osztályán.

A kisgyermeki versek, mondókák állítólag nevelő hatásúak, így évtizedek, évszázadok óta alkalmazzák az óvodai nevelésben. Ezeket mindannyian ismerjük, átadjuk gyermekünknek, unokánknak. Persze az oktatási reform itt sem maradhat el. De ahogy kis hazánkban ezt is kivitelezzük, hajlamossá válunk a túlkapásokra, negatív irányba terelve a dolgokat. Úgy ahogy Bendegúz mondta az Indul a bakterház című filmben: „Én mindig jószándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem, mindig rossz lett. "

A napokban mesélte egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő ismerősöm, hogy egy kirendelt szakértő pszichológus járt az óvodájukban – elvileg szakérteni. Ez a pszichológus többek között azt szakértette, hogy nem javasolt a „Bujj-bújj zöld ág” kezdetű, mindenki által ismert mondóka oktatása, mivel ez egy ősi termékenységi vers, rigmus, amit valamikor a fonóban énekeltek az asszonyok jó száz évvel ezelőtt. Ennek megismertetése a kicsik szexuális életében komoly törést okozhat, bár a zöld ág = pénisz, aranykapu = vagina hasonlat akár sántíthat is.

Csekély agyammal, és még csekélyebb néprajzi ismereteimmel azonban nem igazán hinném, hogy bármely óvodásnak (felnőttnek sem) eszébe jutna, hogy ennek a kis játékos gyermekversnek bármi köze lehetne a fütyi-punci kontaktushoz. Nem tartom azt sem valószínűnek, hogy eddig egyetlen egy óvó néni is kivette volna a foglalkozások repertoárjából a szexuális devianciákat okozó, de a gyermekek fejlesztésében generációk óta hasznos, játékos lehetőséget biztosító versikét.

Egyébként ismerősöm szerint a „szakértőre” viszont igencsak ráfért volna egy kis termékenységi rigmus, mivel a nagytudású pszichológus nem volt más mint egy 40-es éveinek közepén járó b…tlan véntyúkká degradálódott önmegvalósító űberszingli, akinek a legnagyobb orgazmust a méregdrága konzerven hizlalt herélt kandúrjának a minden esti vakargatása jelenti. Ő már csak érthet a gyakorlati gyermekneveléshez, gyermektelenül.

Bejegyzésemet az alábbi – közelmúltban olvasott - történettel kívánom zárni, minden óvodáskorú szülő ÉPÜLÉSE számára.

Egy család kiköltözik az USA-ba, a kisgyereket beadják az oviba. Az első szülői értekezleten az óvónő mondja az anyukának:

- Vigyék el pszichológushoz a gyereket, megmagyarázhatatlan kegyetlenség, agresszivitás látszik rajta.

- Miért, miből látszott?

- Égő csigát rajzolt. - mondja az óvónő.

- Égő csigát? De hát ez igen egyszerű. A magyar gyerekek a csigát így hívogatják ki a házukból: Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki.. Talán volt más is?

- Hát, mindenféle sérült madarakat rajzol, például a múltkor egy vak madarat. -így az óvónő.

- Hm, hogyan? Ja, igen. Ön nem hallotta azt a kedves magyar mondókát, hogy csip, csip, csóka, vak varjúcska.?

- Na, jó. De a csonka tehén mégiscsak durva.

- Csonka tehén? Hm,..Ja, igen. Egy nagyon helyes kis dalocskánk van: Boci, boci tarka, se füle, se farka..

- ...és mondja, kedves anyuka! Semmi vidám, kedves dalocskát nem énekelnek a magyar gyerekek? - Dehogynem. Ott van például a Süss fel nap, fényes nap, … BASZKI

Néhány napja a média ismét hangos egy igen értelmes - Uniós forrásból megvalósult - beruházástól. Jakabszálláson megépült az Alföld legnagyobb szánkódombja, mely különleges méreteivel lenyűgözi a látogatót, pontosan 8,8 méter magas, így pont fél méterrel többet kell mászni a tetejére, mint családi házunk kúpcserepéig, mely a tervező szerénységéből adódóan csak 830 cm.

Persze a két adat összehasonlítása nem életszerű. Mivel sajnos házunk tetejéről nem lehet leszánkózni biztonságosan még akkor sem, ha hó van rajta, így örülök, hogy egy ilyen nagy volumenű beruházás megvalósult, mivel ez a szórakozási lehetőség segít kizökkenteni a téli depressziómból. Ha már nagyon borúsnak látom a fényszegény rövid téli nappalokat, akkor hipp-hopp elutazok Jakabszállásra (156 km és két és fél óra út) potom 9.000 Ft benzinköltséggel és lecsúszhatok 8,8 m magasról, mely a Mount Everest pontosan ezredrésze. Feltételezhetően találkozok Erőss Zsolttal is, aki 1.000 felmászással edz a következő csúcstámadásra gázmaszkot viselve, hogy a légszomjhoz ne csak a borsodi megyeszékhelyen akklimatizálódjon ködösebb időben.

Szánkózni persze nem biztos, hogy tudok, mivel az Alföldön a hóval borított napok száma általában évi 20-25 nap, de sebaj, majd felmászok a tetejére és gyönyörködök a domb (hegy, hegyóriás, hegyvonulat) nyújtotta kilátásban, mivel ez a magaslat mégiscsak szimpatikusabb mint a bodrogkeresztúri 40 cm magas kilátó, melyet az EU-s pénzek elosztásával foglalkozó irányító hatóság hasonlóan kiemelkedő (szó szerint) turisztikai attrakciónak ítélt és komoly támogatást nyújtott a megvalósítására. A csúcstámadást követően a magasból megtekinthetem Magyarország 1:1.000 arányú kicsinyített mását a szomszéd telken, melyen a Dunát egy agrofóliával kibélelt kanális, az északi középhegységet pedig néhány talicska földkupac jelképezi.

A beruházó ígéri, hogy nyáron egy speciális burkolattal ellátja a hegyóriást, így a magyar emberek honfoglalás óta mindeddig kielégítetlen vágya teljesülhet, méghozzá az, hogy 30-35 fokos alföldi hőségben egy árnyékmentes dombon csúszkálhassanak a nyári szabadságuk alatt.

Persze lehet, hogy csak én vagyok kishitű, nem bízok a beruházás jövőjében, és lásd csodák csodája, de pénzes nyugati turisták fognak özönleni kis hazánkba a szánkódomb vonzerejének kihasználására az év 365 napján, összekötve a látogatásukat egy kis bodrogkeresztúri panorámafotózással és drégelypalánki kutyafitnesszel, majd kipihenten élményekben elhagyva a magyar határt megállapítják, hogy "Európa itt épül".

Próbálok egy új blogot indítani. Sokaknak megvan a véleménye közéleti témákról, én próbálom a saját szempontjaim és véleményem szerint szerkeszteni. Igyekszem politikamentes lenni, bár ez kis hazánkban eléggé nehézkes, mivel volt már rá példa, hogy a lakberendezési trendek ismertetésében is egyesek politikai hátteret próbáltak felfedezni.

Ezennel sok sikert kívánok magamnak és blogomnak.